kopogás
Megrekedten ülök az élet romjai alatt, szertenézek és a semmi villózik vissza rám.
Ma is megpróbálom. -gondoltam. Valahogy ki kell kerülnöm innen. Nincs semmi. Nincs semmi. -mondogatom magamnak. De nem használ a mantrám. Meg se hallom, amit mondok. Süket fülem csendbe mered.
…
A földbe mélyen beleásom magam. Nem akarom látni ami van. Ha már fülem sincs, szemem se legyen. Ezzel a kívánsággal, ahogy feladom Itt lent, így valamivel jobb. Ebben a menedékben elleszek.
…
Napokkal később kopogást hallok. Felfigyelek. Nem tudom, hogy halu vagy valóság, amit érzékelek.
Újabb kopogás. Egyre hangosabb. Ütemes. Valami ismeretlen hang. Mint egy égi zene, egy dobszóló. De nem ismerem.
…
Nem hagyja abba, tovább szól a pattogó, kopogó ütem. Végül bátortalanul ugyan, de az egyik kisujjam kidugom a hang felé.
A bőröm egy millimétere a levegőre ér. Most az ujjamon érzem a kopogást. Hagyom. Majd odaadom a többi ujjamat is szépen lassan. Tenyérnyi zene lesz.
Jó volt az érintés. Ásom magam kifelé, lassan kibújok.
…
Jó, hogy nem mondasz semmit. Csak kopogjunk tovább, kérlek. -beszélek némán a kopogásnak.
Hagyja, hogy magamra találják. Türelmes. Bennem meg a fázó reszketésből hullámzó mozgás lesz. A kopogásból pedig eső. Összeérünk.
…
Nem kell, hogy lássak. Tudom, hogy az isten beszökött hozzám és beköszönt. Engem hívott. Kopogott. Akarok belőle többet. Így térek vissza. Visszatérek.
-csgn-
