Ködös reggelre ébredtem

Mi jár a fejemben? Ezt a mondatot dobja fel a Fb, amikor postot kezdek írni. Jó, legyen. Megosztom veletek, mi jár a fejemben.

Nem érdekel, milyen elvek alapján jó ide írni, milyen gyakran érdemes postolni, mi kit szólít meg, hogyan hat. Azt tudom adni, ami bennem és belőlem áramlik.

Ködös reggelre ébredtem itt a Városligetnél. Amikor nem tartok meditációt, mint pl. ma, ilyenkor kicsit tovább maradok az ágyban. 6:30-ig. Nem kirobbanó épp most a hangulatom. Úgy vagyok vele, hogy mutatok ebből is nektek egy szeletet, ez is én vagyok. Erősen hat rám a természet, az analógia mindig megjelenik az életemben is. Tanít. Bölcsen. Szóval most épp ködös ez a hangulat. Most épp az. És lehet, hogy mire végzek ezzel a “ mi jár a fejemben” írással, el is oszlik. Majd meglátjuk. Amit az útvesztőben, ködben való bolyongásról megtanultam az az, hogy annyiszor voltam benne és annyit gyötört, vagy gyötörtem én magam vele, hogy eljött az a pont, hogy döntenem kellett. Végleg elúszok, eloszlok, feloszlok, feloldódok és eltűnök, vagy veszek egy levegőt és addig talán érkezik itt egy hajszálnyi lehetőség bármi másra. Ez a szorongó kényszerképzet nem csak a létező ködben vezetett szörnyű helyekre, de én magamnak is el kezdtem egy idő után ezt gyártani. A ködöt. Sokszor heteken, hónapokon át voltam folyamatosan benne. Két stratégiám volt ezzel kapcsolatban. Első: Itt maradok örökre, ülök és nem teszek semmit, mert ez olyan hatalmas, hogy ellene úgysem tudok küzdeni. Második: elindulok az ismeretlenbe, de nem tudom hova és merre, hiszen nem látom az irányt, nem látok az orromnál tovább.

Az első esetben megkönnyebbülést okozott a gondolat, hogy mégha nehéz is lesz egy-két boldog pillanattól, az élet nagyon ritka, de annál mélyebb szépségeitől megválni, tulajdonképpen így sokkal jobb lesz, szépen lassan a köddel együtt köddé válni. Annyira jól lehet rejtőzködni a ködben, hogy még az is lehet, hogy fel sem fog tűnni senkinek, hogy én már nem vagyok.

A második esetben az amazon erejével indultam neki, nem volt se célom, se stratégiám, se térképem, ráadásul senkit sem láttam magam körül. Mindezt tök egyedül, belül nagy félelemmel, kifelé bátorságot színlelve. Néha hallottam a távolból hangokat, de ahhoz pont elég messze voltak, hogy nem tudtam, honnan jönnek, így csak mentem tovább a magányos ködben és úgy csináltam, azt magyaráztam magamnak, hogy mindegy merre, de megyek.

Szóval játszottam ezeket a stratégiákat évekig. Hosszú hosszú évekig. Amikor feloszlott a köd, akkor sem hittem el, mert nem láttam, hogy kitisztult az ég és amúgy ragyog a Nap. Teljesen beleszoktam, rátanultam erre a ködösségre. Ködös láthatatlanságra.

Mindez a múlté. A múlté, mert nem tudnék róla így írni, ha benne lennék. Szép emlék. Boldog emlék. Boldog és szép, mert megvívtam a köddel a nem létező csatát. Nem szívódtam fel és nem is bolyongok.

Megvívtam. A köddel. A csatát. Milyen képi zavar ezt józanon így megfogalmazni, de tényleg csatának éltem meg, az volt. A bennem élő mindennek és mindenkinek kellett elmagyaráznom, és elhitetnem velük, hogy a huszonnyolc ezredik alkalom után talán mégsem kéne újra az első vagy a második stratégiát csinálni, mert nem jó. Egyszerűen csak ennyi. Egyáltalán nem jó. De már ahhoz is fáradt voltam, hogy magyarázzak.

Valami egészen pici pillanat, valami résnyi pillanat, valami pillanatnyi rés került a közelembe. Hangja is volt, nem tudom milyen, ereje is volt, azt sem tudom milyen, mert nem erő volt. Valamilyen volt, amiről semmit sem tudtam, azt sem, hogy honnan és miért jött…, de váratlanul a közelembe jött. Az a valami egyszer csak ott volt. A legegyszerűbb és a legteljesebb valami. Ami egyszerűen képes volt arra, azt tudta, hogy hogy tartson meg engem. Hogy ne szívódjak fel és el se induljak. Hogy itt tartson. Hogy ne akarjak stratégiát. Szóval ott voltunk együtt azzal a valamivel. Nem tudom mennyi ideig. Nem tudom, hogyan, miért. És nem is akartam megérteni. Vele végre nem kellett beszélnem, harcolnom, vele végre nem kellett semmit sem tennem. Sem magyarázni, és cselekedni sem. Nem volt elvárása. És nekem sem volt késztetésem. Olyan békés, olyan nyugodt, olyan végtelen, olyan csendes valami volt ez a valami. Szóval együtt voltunk és csak úgy voltunk. Együtt. A valami és én. Ott ültünk együtt. Hogy meddig, nem tudom. Azt tudom, mi történt azután, hogy ennek vége lett, még azt tudom elmesélni.

Évek teltek el, újabb évek, mire ezt az egészet mélységében meg tudtam fogalmazni. Azt, hogy milyen mélységesen egyszerű és könnyed és jó. A valami. Pedig azóta rendszeresen találkoztunk és egész sokat együtt voltunk.

Megfogalmazni azt, hogy lágyan elkapott a pillanat, kedvesen de kéretlenül rámzuhant, és nemcsak hogy velem volt, de be is takart. Finom, selyemszerűnek tudom most nevezni. Hasonlatos a ködhöz, de mégsem az, mert kellemesen meleg és lágy, sejtelmes és vékony, mégis van anyaga, kiterjedése, észlelhető és tapintható. Körbevesz és csak annyit látok, amíg engem és a láthatatlan teret körülöttem behatárolja. Úgy zár be, hogy nem vagyok bezárva. És együtt vagyunk, a biztonságos térben ülünk mi ketten. Mindezt türelemmel és elfogadóan, tisztelettel teszi.

Ne nézz tovább. Csak arra figyelj, ami most körbevesz, csak arra figyelj, amit most érzel. -Ezt mondja szavak nélkül csendben.

Csak arra figyelj, ami van. Tovább úgysem látsz. -Üzeni a hangtalan térből. Erre viszont éles lehet a szemed. A bőrödön tapasztalhatod. Az illatát érezheted. A szusszanásod hallgatod. Erre figyelj. -Ezeket súgta nekem a néma csendben.

Ezért nem mentem sehova. Nem akarattal, hanem a békés erejével, tudatosan tartott ott engem. Amit akkor nem tudtam, azt hiszem ma már tudom. Van neve. Ezt a valamit úgy hívják, most. Ő mentett meg engem.

Ebben vagyok, és ezért nem zavar a reggeli köd. Kinéztem, még mindig tart. Ezért úgy döntök, jobb lesz, ha inkább azzal a valamivel törődök, ami van…

A megmentőmmel. A barátommal.