Tegnap lázadoztam kicsit és egy nagyon fontos dologra jöttem rá…
A teraszomra néző kis utcában két és fél éve zajlik egy építkezés. Isten tudja mikorra lesz kész a régen gyönyörű volt műemlék épület… az átadás dátumát állandóan csúsztatják, talán jövő tavaszra, mondják…
Tegnap egész nap a betonfúró ment, és sokszor hajnalban a pöfögő teherautó hangjára ébredek hajnali öt körül. Volt, hogy emiatt költözni akartam, mert a nyári hónapokban még ablakot sem lehetett nyitni a por és zaj miatt. Nehezen viseltem. Tegnap is sok volt a zajból.
Van, hogy kemény fejű vagyok, és azt akarom, hogy a dolgok nekem tetsző módon működjenek, mert tegnap a megszokott csendemet akartam. Aztán rájöttem, hogy ez is egy olyan dolog, amin nem tudok változtatni, nincs ráhatásom, ez tisztán kiderült az építkezés eddigi évei alatt. Egészen addig folytattam ezt a belső puffogást, míg tegnap nem kezdtem el beszélgetni az építés műszaki vezetőjével. Valószínű, hogy nem tanult konfliktus kezelést, panasz kezelésből sem volt kiképezve, mégis olyan higgadtan és profin kezelte a szituációt, hogy mosolyogva mentem haza, mert újra, és véglegesen rájöttem, nincs miért lázadozni.
A sittszállító akkor is hajnalban jönni fog, az emberek akkor is dolgozni és zajongani fognak, a munka akkor is folyni fog, ha lázadozok ellene, ha nem. Egyszóval semmi értelme ezen időről időre újra kiakadnom. Ha heti háromszor amúgy is kora hajnalban kelek a meditáció miatt, mit nekem a többi nap… ugyanúgy felkelek, és azokon a napokon is ugyanúgy gyakorolni fogok. A saját “ okosságom” jött az arcomba … amikor arról beszélek, hogy a külső zaj hogyan tud hozzásegíteni a belső csend megtapasztalásához.
Mert azt nemcsak időszakosan, azokon a napokon, időkben, helyzetekben akarom tudatosan kezelni, amikor szerintem ideje van, hanem folyamatosan és bármikor, bármilyen helyzetben.
Mert minden külső zavaró körülmény ahhoz segít hozzá, hogy a fókuszt befelé irányítsam és meg is tudjam tartani. Minden helyzetben segítőként, a meditációm, a jelenlétem kedves emlékeztetőjeként akarok tekinteni rá. És nem csak akkor, amikor én akarom. Hanem akkor igazán kunszt, akkor van igazán fejlesztő ereje, amikor a leginkább tapasztalom a zavaró körülményeket.
És amiért ez egy csodás fejlődési lehetőség, hogy ez nemcsak az építkezés zaja lehet, hanem egy hangos szó, egy nehéz, konfliktusos helyzet, amikor megszólalnék vagy legszívesebben üvöltenék. De nem teszem. Könnyű helyzetekben, a kényelemben egyszerű jó fejnek lenni. De az élet nemcsak ilyeneket dob, hanem embereken, állapotokon, nehéz és nem tetsző helyzeteken keresztül tanít leginkább.
Amit tehetek, hogy visszahúzódok a belső csendbe és önmegfigyelésbe, lélegzem, és adok magamnak időt. Lázadozni nincs sok értelme. Cselekedni, és változtatni viszont annál inkább. És ebben a külső körülmények, amikre nincs befolyásom, na ezek a leginkább alkalmasak arra, hogy tanító mesteremmé fogadjam őket és meghajoljak előttük. Mert végtére is minden értem van. Jó is. Rossz is. A szép, csúnya, a könnyű, a nehéz, a hangos, a néma, a minden. Köszönöm.
