A seb meséje

Egy hete épp laskagombát daraboltam. Nem vettem elő deszkát a vágáshoz, mondván hamar megleszek vele, rutin feladat az aprítás, meg persze a deszkát sincs kedvem utána letisztítani. Elővettem a kést, nekiláttam a munkának.

Már a darabolás végénél jártam, amikor egy óvatlan pillanatban nem figyeltem eléggé, és a kést éppen csak elhúztam a jobb hüvelykujjamon.

Elég volt ez az egy figyelmetlen mozdulat, és a gombán megjelent a vércsepp.

Négy ujjamat használva tovább folytattam és befejeztem a gomba aprítást, hiszen már csak egy pici volt hátra. A darabok halomban, készen és csak a feladat végeztével mentem a sebtapaszért.

Az étel végül elkészült, a vágás le lett ragasztva, nem sokkal utána pedig aludni mentem. Reggel az első dolgom volt leszedni a kötést, mert semmit sem éreztem, mivel az ujjam egész felülete a tapasz érzéstelenített állapotában volt. De nem tudtam így megnyitni a telefont, a laptopot, ujjlenyomat híján és minden más, az ujjaimat igénylő feladatban, írásban, fogásban, kézmosásban ügyetlen voltam.

Egy hét telt ez azóta. A seb nem gyógyult. Nem lett bekötve, sem kímélve, használtam, mintha teljes értékű és ép lenne. Folyamatosan éreztem a fájdalmat. Egészen hozzászoktam. De egyszercsak meguntam. Ezért elkezdtem a mélyére nézni, mit és miért csinálok valójában. Miért tűrőm a fájdalmat, miközben meg is szüntethetném? Annyi technikát és gyógymódot ismerek, akkor miért nem használom? Miért pont én nem használom? Miért pont magamnak nem alkalmazom?

Eszembe jutott, hogy anyám rendszeresen megsértette, megvágta, megégette az ujjait. Neki szinte hetente kerültek különböző sebek, sérülések  a kezére. Leginkább szótlanul viselte és csak tette a dolgát. Nekem gyerekkoromban csak a sebtapasz hívta fel rá figyelmem: Anyu, veled már megint mi történt?

És nem kímélte, nem kímélhette a “harcos” ujjait, orvosként minden nap komoly használatnak voltak kitéve a kezei.

Ahogy pár napja reggel az ujjam állapotát és a saját viselkedésemet próbáltam megérteni, rájöttem, anyám mintáját ismétlem tudattalanul. Tűröm és eléldegélek a fájdalommal, miközben meg is szüntethetném, hiszen tudnék rá számtalan enyhítő, gyógyító megoldást.

Aztán az is eszembe jutott, hogy a műtétek kapcsán rájöttem, nagyon magas a fájdalom küszöböm. A felgyógyulás során megfogadtam, nem kínzom magam tovább, feleslegesen nem tűröm az indokolatlan fizikai fájdalmat. Nem akarok többé fájdalomtűrő hős lenni. Nem akarok értelmetlenül iszonyat mennyiségű energiát arra pazarolni, hogy ne vegyek eléggé tudomást arról, ami fáj. Emellett tisztában vagyok a fájdalom fontos, jelző értékű mivoltával, így nem a fájdalomcsillapítók napi bekapdosásáról beszélek. De mondjuk azt, hogy 72 óránál tovább nem tűröm el Gabikától az értelmetlen önkínzást, ez azért tartható, hiszen ez volt anno magammal a deal.

Mégis ezt csináltam. Egyszerűen nem jutott el az agyamig a lényeg. Miért nem tudtam időben kapcsolni, hogy ezt a sebesülést miért tűröm és tulajdonképpen ez lelki szinten mit is mesél nekem? Mi tartott vissza? Mi gátolt? Miért maradt vakfokt és miért hittem el még mindig, hogy ezt nekem ki kell bírnom? Miért tud annyira fájni egy két centis vágás az ujjamon?

Saját tudattalan csapdámba estem. Nem vettem észre mit teszek, és mit nem teszek meg a magam érdekében. De tudod mire jöttem rá? Örülök, hogy a saját csapdámba estem. Mert ez a fájdalomcsapda pont addig tartott bent, amíg rá nem jöttem, hogy hogyan tudok kijönni a csapdából. Nagyon is fontos szerepe volt. Ha nem kerültem volna bele, talán sosem tudom meg, amire ezen az egy hetes fájdalom élményen keresztül rájöttem.

❤️‍🩹 Ez a seb nemcsak az én sebem. Ez anyám sebe is. Minden egyes kis vágás és sérülés, és az összes ehhez kapcsolódó fájdalom Anyám lábon kihordott sok fájdalma is egyben. Számomra ez egy transzgenerációs történet, ami végre olyan szinten tudatosult, hogy ezt már teljes figyelemmel követem, megszakítom és nem adom tovább.

❤️‍🩹 A kés, amivel megvágtam magam, egy négy generációs köszörűs családtól vett igen éles, profi eszköz. Kézzel megmunkált egyedi darab. Nem tartottam tiszteletben az erejét, nem vettem elég komolyan a tudását.

❤️‍🩹 A kést a második otthonomban, Győrben vette nekem anyám. Ez számomra duplán szimbolikus az előző két információt figyelembevéve.

❤️‍🩹 Nem figyeltem eléggé, vagyis nem voltam jelen. Ha így lett volna, biztos vagyok benne, hogy nem vágom meg magam. Bőszen hittem, egy rutin feladat nem tud rajtam kifogni… és azt is, hogy a cselekvésem teljes tudatában vagyok.

❤️‍🩹 Lusta voltam, hogy rendesen, szakszerűen megcsináljam, amit kellett. Rendszeresen keresek rövidebb vagy más utat, és ez, ahogy a példa is mutatja, nem mindig kifizetődő. Legalábbis elsőre, tanulságok levonása nélkül.

❤️‍🩹 Az a tipikus “ csak egy pici hiányzott” mondat is eszembe jutott, amit olyan sokat mondtak nekem mások, amikor valami nem sikerült. Hát ez nem segítette a kitartásomat és a koncentrációmat. Épp ellenkezőleg. Elvette a kedvem. Jelen esetben attól, hogy valamit “szépen, rendesen”, nem rohanva és összecsapva csináljak meg. Egészen eddig az esetig voltam hajlandó ezt a hülyeséget elhinni. Nem hiányzott semmi. Én nem voltam jelen és ez nagy különbség.

❤️‍🩹 9 ujj nem 10 ujj. Hiába volt 9 ujjam tökéletes állapotban, ami rendelkezésre állt, mégsem tudtam úgy használni a kezemet, ahogy korábban. A leggyakrabban használt ujjamat sebesítettem meg. Csak akkor veszem észre, hogy valami milyen fontos, ha nincs vagy ha nem megfelelően működik.

❤️‍🩹 Hiába tudom, hogy a test állapota a lelkiállapot kivetülése, attól még nem biztos, hogy ez minden esetben tényleg eljut az agyamig, hogy tudatossá válik. Más azt hinni, tudom, értem, és más tudatosnak lenni. Más dolog tudni, hogy van ezernyi vakfoltom, amire nem látok rá és más tudatosnak lenni arra, hogy íme, itt van egy kedves kis “díszpéldány”, ami épp azért jött az életembe, hogy a vakból látóvá válásomat segítse.

…

Amikor ezek mind eszembe jutottak, elsírtam magam. Elsirattam az összes történetet. Majd ránéztem az ujjamra, a sebre és végül adtam magamnak a gyógyító anyai puszit. Utána szépen bekenegettem, leragasztottam és pihentettem kicsit. Elmondtam neki, hogy ő a legeslegjobb hüvelykujj a világon és elmeséltem neki alvás előtt mindazt, amit most megértettem.

-Holnap új nap.-mondtam kedves anyai hangomon. Ezzel most nem kell többet foglalkozni. Most csak a gyógyulás a fontos.

Hagytam magunknak időt a nyugodt, csendes feldolgozásra, a pihenésre és a gyógyulásra.

Ezzel hajtottam álomra a fejem.

…

Másnapra mi történt? Semmi.

És következő nap? Megint semmi.

És aztán?

Aztán harmadik napon begyógyult a seb.

Begyógyult és megírtam ezt a történetet. Bepötyögtem, és már nem fáj semmi.

Most, ahogy az ujjamat nézem, arra beszélgetek vele, hogy nemcsak ezzel a történettel lettem általa gazdagabb, hanem újra könnyűnek érzem magam. Könnyűnek a felismeréstől. Szabadnak. Szabadnak a fájdalomtól. Örömtelinek. Örömtelinek a végtelen lehetőségektől.

Köszönöm, hogy elolvastad. Ha tetszett, örülj! 😊 Ha inspiràlt, változtass! ⚛️ Ha hozzászólnál, kíváncsian várom!