A hiányzó „hogy vagy?”

Amikor nem a válasz hiányzik, hanem a kérdés és a figyelem.

Néha úgy érzem, mintha egy szálat tartanék a kezemben,

amelynek a másik végét most nem fogja senki.

Finoman megmozdítom, hátha érkezik vissza egy jel,

egy apró mozdulat, ami azt üzeni: ott van még a kapcsolat.

De csend marad. Érzem, most nem tartja senki.

És ilyenkor elgondolkodom, vajon mikor és miért maradt el

az a kérdés, ami talán megtartotta volna a szálat.

Mondanám, ami bennem van. A gondolatokat, az érzéseket,

az apró történéseket, amelyek napok, hetek óta gyűlnek.

De hiányozik az előtte lévő mondat.

Az egyszerű kérdés: hogy vagy?

Már egy ideje várom, és mégsem érkezik meg.

Néha azon tűnődöm, vajon elkésett, elmaradt,

vagy elveszett valahol az ezernyi másik szál között,

amelyek mások felé szövődnek tovább?

Vannak szálak, amelyek csomósak. Látszik rajtuk,

hogy egyszer vagy többször már elszakadtak,

de egyikünk vagy közösen újra összekötöttük őket.

Egy-egy csomó a szakadás helyén — javítás, emlék, kompromisszum.

És vannak olyan szálak is, amelyek egyszer csak elvékonyodnak,

majd csendben elszakadnak.

Ott talán már csomót sem lehet kötni.

Mozgatom a sajátomat, újra és újra, de nincs visszajelzés.

Mintha a másik oldalon már nem tartaná senki.

Néha arra gondolok, talán elég lenne egyetlen őszinte kérdés.

Nem a megszokásból feltett gyors udvariasság,

hanem az a fajta „hogy vagy?”, amelynek súlya,

értelme van.

Amelyet a hang lejtése, az arc finom mosolya vagy

a betűkből áradó figyelem tesz valódivá.

Mert vannak dolgok bennünk, amelyek nem azért

maradnak kimondatlanok, mert titkoljuk őket,

hanem azért, mert nem nyílik rá tér,

ahol a kimondás által megszülethetnének.

És ilyenkor felmerül a kérdés: vajon hol akad meg a kapcsolat?

Bennem reked meg valami, vagy a másikban?

Lehet, hogy mindketten várunk?

Sokáig azt hittem, talán bennem van a hiba.

Hogy túl sokat várok egy egyszerű kérdéstől.

Hogy a kapcsolódás nem ilyen finom dolgokon múlik.

De ahogy figyelem az emberi viselkedést, a lélek hangjait,

egyre inkább azt érzékelem, hogy mindannyian hordozunk

egy olyan belső világot, amely sokkal gazdagabb annál,

mint amit a hétköznapi beszélgetések megmutathatnak.

Vannak érzések, élmények, gondolatok bennünk,

amelyek a csendben élnek. Nem tesszük ki őket

a világ elé minden alkalommal. Nem azért, mert

rejteni akarjuk, hanem mert ösztönösen érezzük:

ezek csak akkor tudnak megszületni, megmutatkozni,

ha valódi figyelem van. Ahol nem csak válasz vár ránk,

hanem elsődlegesen kérdés és jelenlét.

És talán ezért fáj annyira ez a hiány.

Legtöbbször nem is a beszélgetés marad el,

hanem az a pillanat, amikor valaki valóban figyel, észrevesz.

Amikor nem nekünk kell újra és újra felvenni a szálat,

hanem a másik is megmozdítja a saját végét.

Hányszor tesszük meg mi ezt az első lépést?

Hányszor kérdezünk, figyelünk, tartjuk a kapcsolatot?

És egyszer csak észrevesszük,

hogy elfáradunk a kezdő hang hiányában.

Ilyenkor könnyű azt gondolni, hogy talán már

nem vagyunk fontosak. Hogy valami megváltozott.

Hogy kevesebb lett a helyünk a másik életében.

De lehet, hogy nem a fontosság tűnt el — csak

a figyelem sodródott szét ezernyi szálon más irányba,

amely ma sokunkat feszít.

Mégis, van valami, amit nem lehet teljesen pótolni.

A magunkkal való beszélgetés fontos,

megtartó és szükséges — de nem helyettesítheti

azt a pillanatot, amikor valaki kívülről fordul

felénk valódi érdeklődéssel. Amikor a „hogy vagy?”

nem udvariasság, hanem kapcsolat.

Talán ezért vágyunk rá ennyire. Mert abban a

kérdésben benne van a lényeg: látlak és figyelek rád.

Számítasz. Itt vagy nekem ebben a pillanatban.

Fogom, tartom a szálat.

Mert lehet, hogy a legtöbben nem magyarázatokra várunk — hanem arra,

hogy a másik valóban kérdezzen.