van élet a traumákkal és azon túl is

Egy ember, akinek mélyen megérintett a története. Azt hiszem, ez mindannyiunké is. A sötétség, a traumák története és ami azon túl vár, a ragyogás. Lehetséges a fénybe lépni. Tudom.

…

Hogyan lehet 10 év után letenni a frontint?

Nagy feladat. Ez nem az én asztalom, ez a pszichiáter dolga.

Amiben viszont van tapasztalatom, ha valaki ilyen problémával keres meg, az az, hogy ezt a folyamatot lelki szinten segítsem és támogassam.

Ugyanis van a nyugtató mellett bőven más probléma is. A gyógyszer “csak” a következmény.

A legnehezebb ebben az esetben a traumatizáltság, amit csak akkut módon érez, de még nem tudatosult, hogy ennek milyen mély gyökere van.

Aki már dolgozott a traumáival, az tudja, hogy milyen trükkös és összetett munka ennek a feloldása.

Aki mar dolgozott a traumáival, az tudja pontosan, hogy a lelki terheltség az akkut problémánál már jóval korábban, gyerekkorban kialakult.

Így van ez annál a fiatal 30-as nőnél is, akivel nemrég kezdtünk el együtt dolgozni. Trauma hegyek. Még nem tudja pontosan, milyen, mekkora heggyel áll szemben.

Az ő története: Bántalmazó, alkoholista apa, állandó létbizonytalanság, sokszor ételre sem tellett, mert a családfenntartó másik függősége a játékgépezés volt. Végül a lány mindent hátrahagyva 21 évesen elmenekült otthonról.

Az eredmény: A testvére drogfüggő lett, az anyuka folyamatos támogatásra szorul. Ő maga pedig olyan munkát kénytelen csinálni, ami az eddigi traumáit állandóan életben tartja, kiszolgáltatott és érzelmileg bántalmazó környezetben éli mindennapjait. Mindezt a kifelé csillogóvá tett pillanatok látszólag elfedik, de tudjuk, hogy ez csak látvány és instant fájdalomcsillapítás szükséges velejárója.

Belül bizonytalanság, kiszolgáltatottság, önbántalmazás, szenvedés és űr van az életében. Nehezek így a hétköznapok, nagyon nehezek, de ezt csak kevesen tudják róla. Talán még ő sem igazán.

Elkezdtük a munkát. Beszélgetünk, két ember, két nő, szívszorító és érzéstelenített pillanatok váltakoznak. “A legrosszabbak a reggelek és az esték. -mondja. Ebéd után tudok csak általában másfél órát egybefüggően aludni.”

Innen indulunk. Beszélgetünk. Meséli a történetet tovább. “Amitől depressziós vagyok, hogy a férfi, akivel amúgy jól megvagyunk, legutóbb bántott. Ordított, korlátozott, tört, zúzott, teljesen kifordult magából. Még sosem láttam ilyennek. Nagyon félek tőle. Mit tegyek? Nem tudok elszakadni tőle. Ő mellette érzem jól magam. Szeretjük egymást.”

Halad tovább a beszélgetés. Választ vár. Megoldást. Figyelek. Megértem és igyekszem a saját belső válaszai, a saját igazsága, a saját érzései felé vezetni.

Mert engem az érdekel, hogy hosszú távon és tartósan kapcsolódni tudjon az érzéseihez. Hogy letegye a gyógyszert, ha tényleg azt akarja. Hogy rálásson a bántalmazásra. Hogy meg tudja ölelni és biztonságba tudja helyezni kicsi, remegő önmagát. Hogy megtalálja és meg tudja tartani a döntésébe vetett hitét és erejét. Hogy ezzel párhuzamosan el tudja kezdeni az önismereti folyamatot. Az érdekel, hogy megtanuljon és merjen változtatni. Az érdekel, hogy legyen elég kitartása. Hogy legyen elég bátorsága a változás ösvényén maradni. Mert most talán mindenkinél és mindennél jobban vágyik a szeretetre, az elfogadásra, a biztonságra.

Vajon elég mélyen van ahhoz, hogy ez a hajtóerő képes legyen lépésről lépésre kivezetni őt a sötétségből? Vajon elég lesz ez a fájdalom ahhoz, hogy az ismerős sötét helyett az ismeretlen fényt válassza? Mert van élet a traumákkal együtt, a sötétben is. És van egy fényes, csodás, belülről ragyogó élet ezek után. Ami őt is várja.