Végre egyszerűbben

Ahogy haladok az időben, és az emberek, a beszélgetések, a kapcsolódások folyamatosan tanítanak, egyre mélyebben és tisztábban érzem, hogyan akarok élni és működni – és azt is, hogyan nem.

Sok mindent tudunk fejben. Aztán egyszer csak eljön egy pont, amikor valamit már nemcsak tudunk, hanem mélyen meg is élünk.

Jó néhány hete ilyen időszakom van. Egyre egyszerűbben. Egyre tisztábban. Egyre őszintébben közelítek az Élethez.

Talán azért, mert rájöttem, hogy túl sok időm és energiám ment el felesleges dolgokra.

Olyanokra, amelyek már rég nem működtek. És egyszerűen elég lett az értelmetlenségből. A visszatérő gondolatkörökből. Az agyalásból.

Abból, hogy újra és újra ugyanazokat a köröket futottam bizonyos kérdések kapcsán.

És mostanában egyre többször mondom magamnak:

Állj meg egy picit! Ebbe már ezerszer belefutottál. Miért kínzod magad újra?

Ha ennyiszer bebizonyosodott, hogy ez így nem megy, akkor próbáljunk ki végre valami mást.

És most nem csak azt változtattam, hogy másképp gondolkodjak, hanem azt is, hogy elég ideig, kitartással csináljam másképp, hogy kiderüljön, tényleg működik-e.

A legfontosabb változtatás, hogy egyáltalán nem próbálom átvinni az akaratomat, sem megfejteni többé a másik embert. Nem kutatok. Nem agyalok azon, hogy a másik mit gondol, mit miért csinál, vajon mit jelent neki ez vagy az. Inkább kitartóan figyelek a cselekedetekre, tettekre, arra, ami ténylegesen történik.

Én pedig közben a legjobb tudásom szerint jelen vagyok és megteszem, amit én tudok. A többit a másikra bízom. És ez így sokkal egyszerűbb.

Tanulom a kapcsolataimban való helyes működést is.

Nemrég kimondtam valakinek egy régóta őrizgetett sérelmet. Nem dühből. Nem azért, hogy őt bántsam, hanem azért, hogy magamat ne bántsam tovább. És közben újra mélyen megéreztem, hogy nekem a legeslegfontosabb a bizalom.

Amikor pedig kiderült, hogy rólam rengeteg apró, de számomra nagyon mély dolgot beszélt ki másoknak, egyszerűen megértettem, a bizalom eltört.

Nem ítélem el, joga van úgy élni, azt tenni, ahogy akar.

Lehet, hogy ő így tud működni. Lehet, hogy könnyebb volt a saját élete helyett az enyémmel foglalkoznia.

És nekem ez többé nem kell.

Régen talán azt gondoltam, hogy egy barát elvesztése a legnagyobb veszteség. Most pedig inkább azt, hogy az önmagamtól való eltávolodás, elszakadás az.

Kitisztult ez a seb is és felszabadultnak érzem magam

Azt hiszem, sokszor nem maga az elengedés fáj igazán, hanem az, hogy sokáig nem tudjuk , nem akarjuk kimondani magunknak sem az igazat.

Tudom, folyamatosan tanulom magam: Őszintén létezni. Figyelni arra, amit belül érzek, hiszek és figyelni arra is, ami a cselekedetek szintjén történik.

És ha a kettő nincs összhangban, akkor nem magamat próbálom meggyőzni arról, hogy mégis minden rendben van.

Hanem megállok. És döntök. Nem akarok senkit megváltoztatni. Nem akarom megmondani, szerintem mi lenne a helyes.

Neki is joga van úgy élni, ahogy akar. És nekem is.

Úgy érzem, végre egyszerűen és a számomra élhető módon létezem. És ettől minden egyszerűbb lett. Tisztább, őszintébb, vidámabb.

Mert amikor elengedem azt, ami nem működik, akkor több hely nyílik annak, ami valóban jó nekem. Ami valódi és kölcsönös. Ahol van figyelem, szeretet és bizalom.

És ami megmarad, az egyre mélyebb és szebb lesz.

Talán most ezt is tanulom, hogy nem kell mindig többet csinálnom. Néha éppen az a változás, hogy végre abbahagyom azt, ami már nem visz sehova.

És közben egyre erősebben érzem:

Itt vagyok. Élek. Van ráhatásom. Tudok változtatni  változni. Egyszerűbben, könnyedebben, vidámabban élni.

És ez most nagyon jó érzés.

Ezért is hiszek abban, hogy mennyire támogató tud lenni egy olyan változási folyamat, ahol nem egyedül kell mindezt végigcsinálni.

Ahol van valaki, akire számítani lehet. Akihez vissza lehet térni. Akivel lehet őszintén beszélni. Ahol nem kell mindent egyedül megfejteni, hanem együtt lehet ránézni arra, ami éppen megterhelő.

Ezért van az, hogy egy folyamat nem 1-2 alkalom, hanem rendszeres, hónapokat átívelő találkozás, beszélgetés. Az életről. A kapcsolatokról. A döntésekről. Arról, ami fáj, ami örömet ad, ami elakadt, és arról is, ami éppen születik. És számomra ez az egyik legizgalmasabb dolog a világon: beszélgetni az életről.

Mert minél többet élek, annál inkább érzem, hogy mennyi minden van benne, amit érdemes meglátni, megízlelni, megtapasztalni.

És újra és újra választani.