Amikor kapcsolódni akarsz … de nem érzed, hogy fontos vagy

Ma reggel edzésre mentem.

5:50-re állítottam az ébresztőt. És ez egészen más, mint amikor menni „kell”. Iskolába. Munkába. Kötelezően.

Most magam miatt keltem fel.

Hogy mentálisan és fizikailag is kifejezzem magamnak: fontos vagyok. Teszek magamért.

És ez nem mindig könnyű…

Mert amikor már nincs külső kényszer, csak a belső indíttatás, ott megszületik egy fontos döntés.

Az öngondoskodás csendes döntése.

Sokszor ezek láthatatlanok a külső szem számára. Nem jár érte visszajelzés. Sem direkt vállveregetés.

És mégis… valami nagyon fontos történik ilyenkor belül.

Ahogy a város még csak ébredezik… és én már ott vagyok, ahol lenni akarok. Abban, amiben lenni akarok.

Mozgásban. Életben. Benne vagyok. Jól esően elfáradok.

És a végén újjászületek. Mert egyszer csak megjelenik az érzés: fontos vagyok magamnak.

Figyelek a szükségleteimre. Hallgatok magamra.

És ez az élmény… nem pótolható semmivel.

—

Egy ideje egyre többet gondolkodom azon, hogy mi történik akkor, amikor ezt az érzést nem magunkból próbáljuk megteremteni…

hanem mástól várjuk.

Amikor kapcsolódni akarunk. Adunk. Figyelünk. Jelen vagyunk. Gyakran erőnkön felül.

És mégsem jön vissza az, amire leginkább vágyunk: az érzés, hogy fontos vagyok.

—

Erről szeretnék a következő időszakban többet írni.

És lehet, hogy ebből egy közös tér is születik majd.

—

Mikor érezted utoljára, hogy igazán fontos vagy magadnak?